Mindannyiunk életében vannak olyan emlékek, történések, emberek, amikre és akikre nem tudunk szeretettel gondolni. Lehet próbálkozunk, de nem megy. Karácsonykor – amikor minden ünneplőbe öltözik – arra hívlak, hogy a szeretet melegébe öltöztesd lényed egészét és életed olyan részeit, ahová eddig nem sikerült szeretetet vinned.

Minden, ami a Teremtett Világban történik a Nőből indul ki. Ez igaz a személyes valóságunkra és a kollektíven élt földi valóságra is. Minden változás forrása a Nő. A Nő a Tér, amelyben a finom-energiák formát öltenek. De ahhoz, hogy ez meg tudjon történni, erre Nőként emlékeznünk kell és a helyünkre kell állni a Tér tudatos megtartásában.

Az idén nyáron abban az áldásban volt részem, hogy Az Amazigh Hercegnő című Lélek-regényem utolsó fejezeteit a Földközi-tenger partján írtam meg, Egyiptomban. Mondhatnám azt is, hogy Lemúrián írtam, mert Egyiptom északi tengerpartja tényleg csodálatos Édenkert-érzést ad. Hófehér homok, hihetetlenül türkiz színű tenger, gyönyörű naplementék…

Sub Rosa – a misztérium és tudás, melyet titokként kell kezelni, melyet csak az arra hivatottnak lehet felfedni. Először Ízisz Misztériumaihoz kapcsolták a Római Birodalomban. Később átvették titkos társaságok is. A kereszténység idejében jellé változott a rózsa. Templomokban, katedrálisokban a falba vésett, képeken megtalálható rózsa szimbólum alatt gyakran találunk olyan információkat, melyek kódoltak és melyek túlmutatnak az Egyház által elfogadott dogmákon, tanításokon. Ezek a rejtett információk gyakran kapcsolódnak Fekete Madonnához, Máriákhoz, Magdalénához, azaz a női misztériumokhoz.

“Teljes bizonyossággal mondta ki a szavakat: – Választom a Lelkemet. Függetlenül attól, hogy hogyan döntött Alexander és hogyan dönt majd Antonius. A Lelkem vagyok. Választom önmagamat.

Szavaival a Szentélyt még több aranyfény töltötte be, de ennek forrása most Kleopátra volt. Tudta és érezte az erőt, ami megtöltötte a testét, és amelyben szinte megnőtt. Látta saját fényét visszatükröződni a Papnő szeméből is. A Papnő felsegítette őt, és a trónszékhez vezette.
– Legyen ez most a te trónszéked Királynő. Engedd magadnak látni, hogy mire képes a hit, melyet a Lélekbe vetünk akkor is, amikor nincsen külső bizonyosság.” (Veres Kriszta, Az Amazigh Hercegnő)

“Rómulus áll ezután élére a népnek, a nőstény farkas-dajka fakó szőrén viduló, ki nevéről népét rómainak híván, Marsnak falat épít. S nem szabok akkor időt, se teret birodalmuk elébe, minden uralmat örökre nekik fogok adni. De Júnó, Ő, ki ma földet, eget, tengert felijeszt, a kegyetlen, szintén változik…” (Vergilius, Aeneis)

“…az Élet Őrzői ők. Harcosok, akiknek megszentelt Harca az, hogy emlékezzenek arra, hogy az EGY szeretete teremtett mindent, minden Élet Szent, és az Élet és az Erő végtelen.” (Veres Kriszta, Az Amazigh Hercegnő)

“Látta Őt már régóta. Már azelőtt látta ezt a pillanatot, mielőtt a Férfi megszületett, látta mióta Lelke igent mondott erre a földi küldetésre a Világok közötti Térben,  a Fény Angyalainak ölelésében.  Látta és várta. Végtelen türelemmel, ahogyan csak a Sivatag Harcosa tud várni, az, akinek az idő nem létezik és akiben minden idősík együtt létezik.

Akhenaten Fáraó a városát messze a Sivatag mélyére építette a városát, távol az akkori Egyiptom minden fénylő városától. AketAton – Aton Horizontja – ez volt a szépséges, új város neve, ahol a Templomok falai nyitva voltak, hogy befogadják a fényt, melyet Aton, a Napkorong ad. A házak között szépséges kertek virágoztak, itt fürdőztek a Fényben azok, akik követték ide az új városba a Fáraót. A Fénylő Atlantisz Királyt, akinek küldetése volt az emberek figyelmét az anyag mögötti valódira visszahívni és összekapcsolni őket az Erejükkel, melyet a papság bitorolni akart.

“Ó Mester, hadd legyek tanító, vezetve őket egyre feljebb, míg egymás számára fénnyé válnak. Megszabadulva az éj sötét fátylától, mely körülöttük van, hadd szítsam a tüzet az emberekben. Felvezetett ezután a Templomlakó. És újra emberek között találtam magam, tanítva és megmutatva a bölcsességet, én a fény sugárzója, emberek között a Nap.”